Hány órát vesz igénybe, hogy elkészüljetek a showkra? Ideges szoktál lenni?
Jess: Egy kicsit! Nagyon sok minden történik. Általában egy óráig tart, amíg sminkelünk és kiválasztjuk a ruhánkat. Aztán mindannyian kántálunk.

Kántáltok?
Jess: Elmondunk valami ostoba kántálást, mielőtt megyünk. Mindannyian összetesszük a kezünket és azt mondjuk: ’Veronicas, Veronicas..’ aztán kiegészítjük valamivel, amit aznap mondtunk valamikor. Egyszer ez volt: ’Lovagold meg azt a bikát, ribanc, igen!’. Aznap tényleg láttunk egy olyan műbikát, és ezért mondtam, hogy ’Lovagold meg azt a bikát, ribanc!’ Ezután egész nap mindenki felhozta.

Tök jó. Ki volt az első zenész, aki láttál fiatal korodban és aki miatt előadó akartál lenni?
Jess: Ó, Michael Jackson! Amikor láttuk őt ’96-ban, teljesen beleestünk. Volt Michel Jacksonos szentélyünk poszterekkel, zászlókkal, pólókkal és egyéb cuccokkal. És minden évben a szülinapján volt egy születésnapi tortánk, és azzal töltöttük a napot, hogy megtanultuk a táncait és néztük a videóit.

Még mindig jó érzés, ha meghallod a dalotokat a rádióban?
Jess: Igen, imádom! Van egy vicces sztorim ezzel kapcsolatban. Egy sráccal randizni mentem, fogtunk egy taxit és a mi dalunkat játszották a rádióban. És azt mondtam: ’Igen, csodálatos. Most annyira király vagyok.’ Aztán elmentünk szórakozni és azt mondta: ’Igen, szóval… te szereted Pinket, igaz?’ én pedig ’Mi van?’, erre ő ’Nyilvánvalóan szereted Pinket, mivel ez szólt a rádióban te pedig énekelted’, erre azt mondtam neki: ’Az nem Pink volt, hanem én!’. Fogalma sem volt róla, mit mondjon, majd megszólalt: ’Ó, istenem, sajnálom. Nem hallgatok rádiót.’